Cassidy, i love you! ♫♪ 15. fejezet

Sziasztok!
Mit látjátok ma előbb jöttem a résszel. Nem tudom miért, de ezt most könnyebb volt megírni (: Majd holnap is igyekszem minél előbb hozni :D Addig is jó olvasást és várom a véleményeket!

15. fejezet - Csak most az egyszer, Cass

(Cassie szemszöge)

„Az iskolakerülés jót tesz az egészségnek.” – Stephanie Meyet – Twilight (5. fejezet)

Este elmeséltem anyunak és a személyzetnek mindent, ami Londonban és Bradfordban történt velem, na jó mindent mégsem. Meg persze megemlítettem, hogy a One Direction nálunk fog vacsorázni másnap.

Reggel mosolyogva masíroztam ki a konyhába kávéért.

-          Jó reggelt, Kincsem! – mosolygott rám anya.

-          Jó reggelt Anya! – mosolyogtam, miközben egy bögre kávét öntöttem magamnak. – Te mit csinálsz itt fenn?

-          Péntek van – nevetett, én pedig álmosan csaptam a homlokomra.

Péntekenként az étterem zárva volt, ma este is csak a fiúknak leszünk nyitva, hisz nem véletlenül választottam azt a napot a közös vacsorára.

-          Na és mit főzünk? – érdeklődtem, amikor leültem vele szembe.

-          Nem kellene bemenned az egyetemre? – érdeklődött anya.

-          Úr isten, de! – pattantam fel és az órára néztem fél nyolc volt, nyolcra pedig be kellett érnem az előadásra.

Rohantam a szobámba felöltözni, de közbe még visszakiabáltam anyunak:

-          Jó idő van kinn?

-          Igen, hét ágra süt a nap – válaszolta.

Egy farmer rövidnadrágot és egy fekete pólót vettem fel. A szekrényből előbányásztam a sárga conversemet, majd az ágy mellől előhalásztam a zsiráfos táskám. Egy füzetet tettem bele meg pár tollat és rohantam is.

-          Szia! – nyomtam anyu arcára egy puszit és lefutottam az étterembe.

Nagy nehezen átverekedtem magam az asztalokon és már kinn is voltam az utcán.

Az egyetem három sarokra volt, így futásnak eredtem. Két sarok után nem bírtam tovább, a tüdőmet már majdnem kiköptem, sosem szoktam futni, így az utolsó egy sarkot sétáltam. A légzésem normalizálódott mire az épület kapujához értem. A telefonomra néztem: nyolc óra tíz. Végül is csak tíz percet kések. – nyugtáztam mosolyogva.

Felsétáltam a másodikra és megálltam az előadó előtt. Halkan benyitottam és besurrantam. Az előadó tetején még voltak üres helyek. A szememmel Lilt, Fredet és Maeget kerestem, de nem láttam senkit így leültem az utolsó előtti sorba.

Az előadó vagy ilyen unalmasan beszélt, vagy én voltam roppant fáradt, de sec-perc alatt elbóbiskoltam.

-          Ilyen feltűnően nem kellene unatkozni – lökte meg mosolyogva a vállam Fred.

-          Hogy kerülsz ide? – néztem hátra rá.

-          Kb. tíz perce jöttem – vigyorgott.

-          A többiek? – folytattam fojtott hangon.

-          Nem tudom – sóhajtott.

-          Nem hiszem el, hogy megint lógnak, ha így fojtatják akkor megint felvehetik a mikrobioszt – mondtam rosszallóan.

-          Szerintem követhetnénk a példájukat – vigyorgott Fred.

-          Nem lóghatunk többet – mosolyogtam rá.

-          De, még négy előadást ellóghatunk – kacsintott rám.

-          Akkor sem, két hétig nem voltam itt – ráztam a fejem.

-          Csak most az egyszer, Cass – könyörgött.

-          Ahj – sóhajtottam. – Legyen, de ez volt az utolsó, érted?

-          Persze, utolsó utáni – mosolygott, majd megragadta a kezem és kisurrantunk az előadóból.

Csendben szökdécseltünk le a lépcsőn, majd mikor már az épületből is kiléptünk megkönnyebbülve nevettünk fel.

-          Túl sűrűn csináljuk ezt – nevettem.

-          Szerintem, meg nem – vigyorgott rám.

-          Te aztán elhivatott vagy, mit ne mondjak…

-          Figyelj, ha nem kriptaszökevények tanítanának minket még talán szeretnék is bejárni – világított rá.

-          Jó, igazad van – mosolyogtam. – Mit csinálunk?

-          Szabadság szobor?

-          Voltunk már ott vagy ezerszer – vetettem el az ötletet.

-          Nem, most nyílt egy új kisállat bolt, lecsekkolhatnánk – kacsintott rám.

-          Na ez egy remek ötlet, mondd, hogy kocsival vagy – néztem rá hatalmas szemekkel, mert nem volt kedvem gyalogolni.

-          Azzal vagyok – vette elő a slusszkulcsot.

Futottam a kocsiig, míg Fred szép lassan sétált mögöttem, kinyitotta a BMW-t én pedig hátra dobtam a táskámat, majd beültem előre.

-          Mehetünk? – kérdezte, mikor bekötöttem magam.

-          Aha – nevettem.

-          Ma igen elemedben vagy – jegyezte meg miközben már a forgalomban áldogálltunk.

-          Ühüm – bámultam ki a szélvédőn. – Gyalog kellett volna menni.

-          Lehet – nevetett fel.

-          Mi van veletek Maeggel? – mosolyogtam rá.

-          Mi lenne? – kérdezett vissza.

-          Láttam tegnap, hogy igen össze vagytok nőve…

-          Félre érted, nem akarok semmit Maegtől, nem az esetem… - vigyorgott.

-          Oh, pedig már kezdtem örülni – lombozódtam le.

-          Ne legyél szomorú – simogatta meg a combom, amivel sikeresen zavarba hozott, így kifelé bámultam a mellettem lévő ablakon, amíg azt nem éreztem, hogy az arcom már normális színű.

-          Az állatkereskedés után kimegyünk a Central Parkba?

-          Persze – mondta és befordult egy mellékutcába. – Megjöttünk.

-          De jó – ugrottam ki, amikor leparkolt.

Kihalásztam a táskám, míg Fred a parkolóórába szórt egy kis aprót.

Egymás mellett elindultunk a zsúfolt utcákon a kis bolt felé. Igazából, ha egyedül jártam volna erre fel sem tűnt volna a kis bolt, mert két hatalmas üzlet között egy kis szürke boltocska volt.

-          Megjöttünk! – terelt be maga előtt az üzletbe.

A csengő jelezte, hogy vásárlók érkeztek, így egy fiatal lány került elő a bolt hátteréből.

-          Sziasztok! Segíthetek? – kérdezte mosolyogva.

-          Köszi, csak nézelődünk – mosolyogtam rá kedvesen és elindultam a kirakatban játszadozó kiskutyák felé.

Kicsi csivavára emlékeztető kutyusok voltak. Egy halom fehér testű, fekete fejű kis tünemény ugrándozott a kis ketrecben, amint bedugtam közéjük a kezem azonnal neki estek és rágni, nyalogatni kezdtek.

-          Aranyosak, mi? – dőlt neki a falnak mellettem Fred.

-          Azok – helyeseltem. – Milyen fajták.

-          Ha jól tudom toy fox terrierek – vakarta a tarkóját.

-          Olyanok, mint a csivavák – mosolyogtam a kutyákra.

-          Nem is lesznek nagyobbak – került elő megint a lány.

-          Mennyibe kerülnek? – néztem a lányra.

-          400 dollár – válaszolta egyszerűen.

-          Szeretnél egyet? – kérdezte Fred.

-          Ennyiét nem – sóhajtottam és kihúztam a kezem.

-          Melyik tetszik a legjobban? – egy tapodtat sem mozdult a ketrec mellől.

-          Mi? – néztem rá értetlenkedve.

-          Melyik tetszik? Megveszem neked – vette elő a tárcáját.

-          Nem vehetsz nekem egy kutyát!

-          Dehogyisnem, BMW-vel járok, akkor vehetek neked egy kutyát – nevetett.

-          Ha akarnám én is megvenném – mosolyogtam rá. – Nem állunk úgy anyagilag, hogy egy 400 dolláros kutya akadály legyen, de most nem akarok venni.

-          Dehogynem, látom rajtad, na melyik legyen? – vigyorgott, miközben előhalászta a hitelkártyáját.

-          Nem kell kutya, és még egyszer nem mondom el – mentem hátra a hal részlegre.

-          Jó, pedig tök cukik lettetek volna együtt – sóhajtott és a tárcáját elsüllyesztette a farzsebében.

-          Cukik ők nélkülem is – mosolyodtam el, majd az akváriumokat néztem megbabonázva.

Annyi érdekes állat volt ebben a kis boltban, végre újra rájöttem, hogy miért jelentkeztem biológiára. Hát emiatt a rengeteg érdekesebbnél érdekesebb állat miatt.

Hirtelen megcsörrent a telefonom és a kijelzőre nézve hezitálás nélkül felvettem.

-          Szia! – köszöntem kedvesen.

-          Szia Cass! Merre vagy? – érdeklődött a vonal másik végén Zayn.

-          Miért? – kérdeztem vissza.

-          Nem tudnánk találkozni? – egy újabb kérdés.

-          Hol? – mosolyodtam el.

-          Attól függ merre vagy.

-          Szabadság szobor – mondtam.

-          Sok a turista – sóhajtott.

-          Central Parkban van egy eldugott hely, találkozzunk az állatkertnél én olyan negyed óra alatt érek oda – daráltam.

-          Rendben, az jó lesz. Akkor negyed óra múlva. Szia Cass! – köszönt el.

-          Szia! – nyomtam ki a telefont.

Sóhajtva fordultam Fredhez.

-          Változott a program, el tudsz juttatni a Central Parkhoz?

-          Öm, persze – mondta bizonytalanul.

-          Oké, akkor induljunk, mert tizenöt percem van – nevettem és kirángattam az üzletből.

Sietve közelítettük meg a kocsit. Fogalmam sem volt, hogy Zayn mit akar, de elég zavart volt a hangja, hogy késztetést érezzek arra, hogy minél előbb kiderítsem mi áll a hangulata mögött…