Cassydi, i love you! ♫♪ 3. fejezet

Sziasztok!
Itt is vagyok a 3. fejezettel. Remélem mindenki örül neki (: Végre megismerhetjük a barátokat. És azért előre elmondom, hogy amit hozzászólásban írtam Ninának, mármint a vulkán meg ilyenek, na arra itt nem kell számítani... :D Remélem mindenki megnyugodott (: Jó olvasást és várom a véleményeket!

3. fejezet - Haverok

(Cassie szemszöge)

„Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevő érdeklődése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól.” – Szepes Mária

-          Sziasztok! – köszöntem apuéknak, mikor beléptem a házba.

-          Szia Cass! – mosolygott rám kedvesen Clara. – Apádnak el kellett mennie, csak én vagyok itthon.

-          Akkor szia! –mosolyogtam rá kedvesen, majd elindultam a szobám felé, mire utánam szólt.

-          Cassidy? – érdeklődve néztem rá. – Nem akarsz egy kicsit beszélgetni?

-          Azaz igazság Clara, hogy szívesen megismernélek, de mindjárt találkozóm van a régi barátaimmal, és szeretnék készülődni. – tűrtem a fülem mögé a hajamat.

-          Ó, akkor majd máskor – mosolyodott el halványan, de a hangjából hallatszott, hogy csalódott.

-          Holnap mindenképp bepótoljuk – bíztattam.

Felrohantam a szobámba és a ruháim között kezdtem el keresgélni, nem is értettem, miért akarok átöltözni, de valamiért késztetést éreztem rá. Egy szaggatott farmert húztam fel és egy piros topot vettem elő hozzá. Valahol azt olvastam, hogy a piros ruhát hordó emberek magabiztosak – futott át a gondolat a fejemen. El is mosolyodtam a szekrényem tartalma láttán, mert rengeteg piros holmim volt. Előkaptam még gyorsan azt a kabátot, amit még egyszer Zayntől kaptam karácsonyra. Imádtam ezt a kabátot, legszívesebben mindig ezt hordtam volna. Emlékszem anyunak szinte le kellett imádkozni a rólam a legutóbb is, hogy kimoshassa.

Még volt egy kis időm, bevonultam a fürdőbe és átfésültem a hajam, majd eltüntettem az arcomról a még lefolyt smink maradványait. Ezek után kihúztam fekete szemceruzával a szemem, a szempilláimat kispiráloztam és indulásra kész voltam.

Visszamentem a szobámba, beleugrottam a fekete suprámba, amit anyutól kaptam nemrég és imádtam, majd a kabátot is felvéve rohantam lefele az emeletről.

A lakásban senkit nem találtam, de most nem is igazán izgatott, hogy hol lehetnek. Még egy gyors pillantást vetettem magamra a tükörben, mikor megszólalt a csengő.

-          Sziasztok! – léptem ki egy óriási mosollyal az arcomon.

-          Szia Cass! – öleltek meg sorban a fiúk, Bradley, Collin és Nick.

-          Hiányoztatok – vallottam be, amikor már Nick is elengedett.

-          Nekünk te nem – nevette el magát Brad.

-          Kösz – játszottam a műdurcit.

-          Jaj, tudod, hogy csak viccel – simogatta meg a vállam Nick.

-          Jó, de menjünk Supermanért, mert nem lesz itt esti bandázás – intett a másik ház felé Col.

-          Jól vagy? – kérdezte fojtott hangon Jaz, amikor elindultunk Zaynékhez.

-          Ühüm – bólogattam, amilyen meggyőzően tudtam, mire egy nagy mosolyra húzódott a szája.

Megálltunk az ismerős ház előtt és becsöngettünk. Amikor Zayn kinyitotta az ajtót, mint egy őrült úgy ugrott haverjai nyakába. A végén oda lépett mellém és nyomott egy puszit a homlokomra, majd elindultunk az egyik közeli kocsma felé. Amikor beléptünk az ajtón megcsapott a cigi füst, a sok beszélgetésből kialakult káosz és akkor éreztem igazán, hogy itthon vagyok. Mikor Zayn elment az X-factorba, akkor is itt találkoztunk utoljára.

-          Na, akkor ki kezdi a mesélést? – nézed Bradley, hol rám, hol a mellettem ülő srácra. – Tudjátok mit, kezdje Cassidy, ő két éve nem járt itt.

-          Hát kedves Bradley, mióta vagy itt mindenki szószólója? – kérdeztem pimaszul, mire mindenki elnevette magát.

-          Mióta vagyok Bradley és nem Brad? – nézett rám karba tett kézzel.

-          Azóta, mióta én Cassidy – nevettem.

-          Na, nem mesélsz nekünk New Yorkról? – kérdezte végül Collin.

-          De – sóhajtottam és láttam, hogy Zayn elmosolyodott.

A fiúknak is elmeséltem mindent, amit Zayn és Jazade már ma egyszer végig hallgatott.

-          Sose gondoltam volna, hogy egyetemre mész – nézett rám elismerően Nick.

-          Vagy ez, vagy beállhattam volna anya éttermébe – rántottam vállat és mindenki elnevette magát, mert tisztában voltak vele, hogy a főzéshez való hajlamomat nem anyutól örököltem.

-          Na, de Zayn, akkor most te jössz – kezdtünk el most rá figyelni.

A térdeimet felhúztam és a fejemet rajta pihentettem így figyeltem Zayn minden szavát. Annyira jó volt őt hallgatni, ahogy a fiúkról mesélt, azt éreztem, hogy meg akarom őket ismerni. Kíváncsi voltam, kik azok, akik mellett Zayn ilyen lett. Persze ezt az „ilyen”-t teljesen jó értelemben értem.

Kicsit féltékeny is voltam rájuk, mert mellettük Zayn sokkal nyitottabb lett, és ezt én akartam kihozni belőle, de sosem sikerült.

Észre se vettem, hogy elbóbiskoltam, csak már mikor a fiúk ébrezgettek.

-          Ennyire unalmas voltam? – kérdezte mosolyogva Zayn.

-          Nem, nem – ráztam a fejem, hogy felébredjek. – Tegnap óta fenn vagyok…

-          Miért nem mondtad délután? – nézett rám rosszallóan Jaz.

-          Mert ennyire hiányoztunk neki – húzott magához Collin, mire mindenki nevetett.

-          Haza kellene menned – nézett rám aggódva Brad, komolyan mintha itt mindenki az apám akarna lenni.

-          Dehogyis, semmi bajom – ráztam a fejem tiltakozásképp.

-          Haza kísérlek – mosolygott rám Zayn.

-          Igen, ez egy remek ötlet, aztán visszajössz és iszunk – vigyorgott Nick.

-          Most komolyan kihagytok az ivászatból? – háborodtam fel.

-          Majd bepótoljuk – kacsintott rám Col.

-          Hát, oké – adtam be a derekam, mert ez már nagyon úgy nézett ki, hogy le akarnak rázni.

-          Akkor menjünk – állt fel Zayn és elindult kifelé.

Én még elbúcsúztam mindenkitől, majd utána mentem.

Egy darabig csak némán sétáltunk egymás mellett. Majd Zayn mosolyogva nézett rám.

-          Látom, még megvan – mutatott a kabátomra.

-          Igen – mosolyodtam el én is. – Nagyon szeretem.

-          Örülök neki. – nézte mosolyogva az utat. – Meddig maradsz?

-          Még nem tudom, nem kell határidőre haza mennem – nevettem, de ő csak tovább mosolygott.

-          Én egy hétig…

-          Oh – nem gondoltam volna, hogy a hangomban ennyi csalódottság lesz, inkább meg se szólaltam volna.

-          Aztán irány London, majd következő héten New York – nézett rám.

-          Arra lehet, hogy már én is otthon leszek – mosolyodtam el halványan.

-          Miért nem jössz velem? – álltunk meg a házunk előtt.

-          Mi? – néztem rá döbbenten.

-          Megismerhetnéd a srácokat, tudom hogy szeretnéd – nevetett.

-          Persze, hogy szeretném – vallottam be mosolyogva. – De nem tudom, hogy apu mit szólna hozzá, ha egy hét után lelépnék.

-          Szerintem nem lenne kifogása ellene – mondta magabiztosan.

-          Mit tudsz amit én nem? – fontam össze a karjaimat és összeszűkült szemekkel méregettem.

-          Semmit – tette fel megadóan a kezét.

-          Hát erre még alszok egyet – mosolyodtam el végül.

-          De szavadnál foglak, holnap várom a választ. – nyomott egy puszit a homlokomra, majd megölelt. – Jó éjt Cass!

-          Nektek meg jó mulatást – mosolyogtam és bementem a házba.

A nappaliban még égett a villany így benéztem ki van ott. Apu ült egy könyvvel a kezében a fotelban.

-          Szia! – köszöntem neki kedvesen.

-          Szia Cass! – tette félre a könyvet és az órára nézett. – Még csak tizenegy van, mit csinálsz itthon?

-          Haza lettem toloncolva – nevettem.

-          Mert? – mosolyodott el.

-          Bealudtam a fiúknak a kocsmában – válaszoltam.

-          Hát aki tegnap óta nem aludt az ne csodálkozzon ilyeneken.

-          Nem is csodálkozok! Jó éjt apa! – nyomtam egy puszit az arcára, majd meg sem álltam az emeletig.

A szobámban leültem még a laptop elé és felnéztem twitterre, hogy hátha van valami újság. Csodálkozva pislogtam a nekem szóló üzeneten:

@zaymalik: @CassidyG jó téged újra látni, hiányoztál  :) x

Hirtelen 400 000 új követőre tettem szert, ez kicsit megijesztett.

@CassidyG: @zaynmalik te is hiányoztál (: és köszönöm a rengeteg új követőt :D x

Miután válaszoltam kikapcsoltam a gépet, átöltöztem pizsamába és perceken belül elnyomott az álom.

Cassidy, i love you! ♫♪ 2. fejezet

Sziasztok Directionerek!
Először is nem lett 5 komment, csak 4. De én ennek is kifejezetten örülök. Kaptam egy kis fejmosást a barátnőmtől, hogy milyen kegyetlen vagyok, hogy itt kényszerítek mindenkit a kommentelésre és belátom igaza is van, ezentúl nem kötöm kommenteléshez a fejezeteket, de jól esik, ha írtok (: Akkor hozok részt, ha kész vagyok vele... Jó olvasást ehhez is! :D

2. fejezet - Zayn

(Cassie szemszöge)

„Viszontlátásra, - mondom, és megyek. Robognak vonatok és életek - Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek.”

Apu unszolására, miután kicsomagoltam átsétáltam a három házzal lejjebb lakó Malikékhoz. Sóhajtva álltam az ajtóban, nem igazán tudtam mi tévő legyek. Szívem szerint ide se jöttem volna, pedig egész ide úton ezt tervezgettem…

Végül erőt vettem magamon és becsengettem. Kisvártatva kitárult az ajtó.

-          Cassidy? – nézett rám meglepetten Tisha.

-          Igen – mosolyodtam el halványan, mire könnyek gyűltek az asszony szemébe és megölelt.

-          Úgy hiányoztál nekünk – szorongatott.

-          Ti is nekem Patricia, de engedj el, mert megfojtasz – nevettem.

-          Gyerek be – tessékelt beljebb az ajtóból. – Lányok gyertek le! – kiabált fel.

-          Megjött Zayn? – vágtatott le a lépcsőn legelőször Waliyha.

-          Hát nem egészen – mosolyogtam, mire ő megtorpant a lépcső alján.

-          Cass? – nézett rám hatalmas szemekkel.

-          Teljes életnagyságban Wali – nevettem el magam és odamentem, hogy megöleljem.

-          Szia Zayn! – jött le a legidősebb és a legfiatalabb lány egymás kezét fogva a lépcsőn és ők is úgy megdöbbentek, mint testvérük.

-          Látom, ma mindenki Zaynt várja – mosolyogtam rájuk.

-          Cassie, de jó újra látni – ölelt meg Safaa.

-          Téged is kislány – kaptam fel a földről, hogy jól megszorongassam.

-          Mi szél hozott haza? – ölelt át Doniya.

-          Hát Doni, apu már hetek óta könyörgött, szerinted? – mosolyogtam.

-          Na és milyen volt az út? – faggatott Tisha.

-          Hosszú – sóhajtottam. – 7 és fél óra repülővel, meg még 2 és fél vonattal, tegnap keltem és még mindig talpon vagyok.

-          Szegényem – simogatta a vállam. – Kérsz esetleg valamit inni?

-          Persze, kóla van? – mosolyogtam.

-          Van – mondta és bement a konyhába. – Tényleg, Beverly hogy van?

-          Nagyon jól, megy az étterem ezerrel – ültem le a lányokkal az asztalhoz.

-          Na, de most arról mesélj, milyen New York? – nézett rám komoly arccal Safaa.

-          Milyen az egyetem? – szólt rögtön utána Doni.

-          És a legfontosabb, hogy milyenek az amerikai pasik? – csillogtak Wali szemei.

-          Sorjában, egyszerre csak egyet – emeltem fel megadóan a kezem, mire elnevették magukat.

Végül mindenki kérdésére válaszoltam. Elmeséltem, hogy New York hatalmas, és hogy mennyi új barátot szereztem. Beszámoltam Walinak az exeiről, hogy legyen fogalma arról, hogy az amerikai fiúk sem térnek el sokban az angoloktól. Az egyetemről pedig órákat tudtam volna beszélni Doninak, de kinyílt az ajtó és minden szem az előszoba felé szegeződött.

-          Megjöttem – lépett be mosolyogva az ajtón Zayn, majd a mosoly az arcára fagyott és kiejtette a táskát a kezéből.

-          Cassidy? – nézett rám kétkedve.

-          Igen, Zayn – mosolyodtam el halványan.

Nem mondott semmit, a csomagjait szanaszét hagyva rohant hozzám és szorosan átkarolt.

-          Hiányoztál! – suttogta, és mintha könnyek gyűltek volna a szemében.

-          Apám nem így nyilatkozott – vigyorogtam.

-          Nem volt kedvem ugyan azt a történetet negyedszer is végig hallgatni – forgatta a szemeit. – Na, de fordulj csak meg, nem volt időm megcsodálni az ajtóból. Két év hosszú idő – fonta össze karjait a mellkasa előtt várakozóan.

-          Zayn – néztem rá elkeseredve, mire Wali csak kuncogott, majd sóhajtva körbefordultam.

-          Tyűű, igazi bombázó lettél – húzott újra magához és nyomott egy puszit az arcomra.

-          Azért te se panaszkodhatsz – nevettem, mire mosolyogva engedett el.

-          Szia anyu! – ment be a konyhába és hallottam, ahogy egy puszit nyomott Patricia arcára. – Apa még nem jött meg?

-          Nem.

-          Mi már itt se vagyunk? – futott be utána Safaa.

-          Dehogynem húgi – masírozott ki Zayn karjaiban a kislánnyal.

-          Sziasztok! – ölelte meg másik két nővérét is.

Ezek után visszament összeszedni a csomagjait és az emelet felé vette az irányt. A lépcső közepén megtorpant és rám nézett.

-          Cass, gyere te is!

-          Oké – mosolyogta és mentem is utána.

Amikor beléptem a szobájába nem sok változást véltem felfedezni. Rögtön helyet foglaltam az ágyon és figyeltem, hogy kipakolja a cuccait. Csak figyeltem, ahogy tesz-vesz a szobába, mígnem vigyorogva felém fordult.

-          Na mesélj! Milyen New York? – tette zsebre a kezeit és nekitámaszkodott a szekrénynek.

-          Kérdezi az, aki még életében nem járt ott? – forgattam a szemem ironikusan, mire elnevette magát.

-          Jó, de én csak pár napot töltöttem ott, te meg két évet. Az mégis más – folytatta mosolyogva.

-          Jó igazad van – adtam neki igazat. – New York hatalmas, még mindig képes vagyok eltévedni, ami egy kicsit frusztrál is. De egyébként imádom azt a nyüzsgést, ami ott van, most már el sem tudnám képzelni a reggeleimet, hogy ne a dugóban várakozó autók között szlalomozva keljen eljutnom az egyetemig – mosolyogtam.

-          Na és milyen az egyetem? – ült le végre mellém.

-          Nagyon tetszik – mosolyogtam. – Sosem gondoltam, hogy ennyi új barátom lesz. Mert hát az utolsó évben a gimiben nem igazán találtam barátokat. – szomorodtam egy kicsit el, de mielőtt reagálni tudott volna, mosolyogva ránéztem. – Amikor New Yorkban voltatok, miért nem kerestél?

-          Én kerestelek volna – mosolyodott el halványa –, de azt hittem azért mentél el, mert már utálsz…

-          Dehogy utállak – nevettem. – Azért mentem el, mert már nem volt itt rám szükség. Tudtam, hogy az X-factor után már sínen lesz az életed.

Zayn válaszolni sem tudott, mert kivágódott az ajtó és egy srác rohant be rajta.

-          Zayn! – ölelte meg.

-          Jazade! – nevetve ölelte vissza Zayn.

-          Szia Jaz! – álltam fel az ágyról mosolyogva.

-          Cassie? Úr isten Cass! – ölelt meg engem is.

-          Jó, jó Jazade, de engedj el, mert megfolytasz – nevettem.

Miután Jazade elengedett visszaültünk az ágyra és tovább folytattuk a beszélgetést. Akkor ott úgy éreztem, mintha egy percre se mentem volna el. Teljesen felszabadultak voltunk, míg nem Jaz fel nem hozott egy újabb kényes témát.

-          Este jöttök a srácokkal lógni, nem? – kérdezte mosolyogva, én pedig nyeltem egyet.

-          Naná – nevetett Zayn.

-          Nem biztos, hogy engem szívesen látnak… - tűnt el a mosoly az arcomról.

-          Mi? Miért? – lépődtek meg mindketten.

-          Egyetlen szó nélkül tűntem el egyik napról a másikra – sóhajtottam.

-          Jaj, emiatt ne aggódj, oké az elején tényleg téma volt, hogy miért tűntél el így, de aztán elfelejtődött. Mindenkinek nagyon hiányoztál – nyugtatott meg a legjobb barátom unokatestvére.

-          Eltudom képzelni mennyire hiányoztam – nevettem. – Végre megszabadultatok tőle.

-          Te olyan hülye vagy! – dobott meg nevetve egy párnával Zayn.

Én pedig kapva kaptam az alkalmon és rávetettem magam. A párnát a fejére szorítottam, ő pedig rúgkapálni kezdett.

-          Engedd már el, megfolytod – nevetett Jaz.

-          Dehogyis – nevettem vele és Zayn egyszer csak abbahagyta a mocorgást, ekkor nagyon megrémültem.

A párnát elrepítettem a szoba másik végébe és Zaynt a vállainál fogva rángatni kezdtem.

-          Zayn! Zayn! Ne csináld ezt – kiabáltam vele már a könnyeimmel küszködve, mire egyszer csak egy széles mosoly jelent meg az arcán.

Át lettem verve, persze Jazadéval hatalmas nevetésbe törtek ki én viszont morcosan törtöltem le a könnyeket az arcomról.

-          Na Cass, ne csináld ezt – ismételte a szavaimat. – Csak vicc volt, ne fújd fel.

-          Vicc volt? Tudod, hogy megijedtem? – kérdeztem és újra könnyek homályosították el a szemeimet.

-          Cassie – nézett rám döbbenten, majd magához ölelt.

-          Soha többet ne csinálj ilyet – zokogtam a mellkasába.

Nem voltam képes megnyugodni, tényleg azt hittem, hogy történt vele valami, és hogy az én hibám.

Azt sem vettem észre, hogy Jaz, mikor hagyta el a szobát.

A végén, mire megnyugodtam már csak ketten voltunk benn a szobában.

-          Bocsánat – töröltem le a könnyeimet.

-          Még te kérsz bocsánatot, mikor én rémítettelek meg? – simogatta az arcomat.

-          De én túlreagáltam a helyzetet – vontam vállat mosolyogva.

-          Dehogy reagáltad túl, ha lett volna velem valami, azért magadat hibáztattad volna –nézett mélyen a szemembe.

-          Túlságosan is ismersz – álltam fel és indultam el az ajtó felé.

-          Hova mész?

-          Megmosom az arcom, aztán haza – néztem az órára, már hat óra volt.

-          Oké – mosolyodott el, majd elindult utánam.

Én a fürdőbe mentem, ő pedig a földszintre. Miközben megmostam az arcom, hallottam ahogy az apja üdvözölte. Ettől egy mosoly terült el az arcomon.

Mielőtt én is lementem még egy pillantást vetettem magamra a tükörbe. Az arcom csak egy kicsit volt megdagadva. A szemeim vörössége alig látszott. Viszonylag tűrhetően néztem ki.

Egy mosolyt erőltettem az arcomra és én is lementem.

-          Szia Yaser! – köszöntem a család fejének.

-          Szia Cass! – ölelt magához. – Jó újra látni.

-          Titeket is – mosolyodtam el. – Viszont most én megyek is.

-          Máris? – lepődött meg Tisha.

-          Igen, este találkozunk a srácokkal és addig még van egy kis dolgom – mosolyogtam és mindenkit megöleltem, kivéve Zaynt.

-          Én már ölelést sem kapok – kiabált utánam, mire visszafordultam az előszobából.

-          Nem – vigyorogtam – veled még találkozok később.

Majd szinte futva mentem haza.