Cassidy, i love you! ♫♪ 2. fejezet

Sziasztok Directionerek!
Először is nem lett 5 komment, csak 4. De én ennek is kifejezetten örülök. Kaptam egy kis fejmosást a barátnőmtől, hogy milyen kegyetlen vagyok, hogy itt kényszerítek mindenkit a kommentelésre és belátom igaza is van, ezentúl nem kötöm kommenteléshez a fejezeteket, de jól esik, ha írtok (: Akkor hozok részt, ha kész vagyok vele... Jó olvasást ehhez is! :D

2. fejezet - Zayn

(Cassie szemszöge)

„Viszontlátásra, - mondom, és megyek. Robognak vonatok és életek - Bennem, legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom: Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek.”

Apu unszolására, miután kicsomagoltam átsétáltam a három házzal lejjebb lakó Malikékhoz. Sóhajtva álltam az ajtóban, nem igazán tudtam mi tévő legyek. Szívem szerint ide se jöttem volna, pedig egész ide úton ezt tervezgettem…

Végül erőt vettem magamon és becsengettem. Kisvártatva kitárult az ajtó.

-          Cassidy? – nézett rám meglepetten Tisha.

-          Igen – mosolyodtam el halványan, mire könnyek gyűltek az asszony szemébe és megölelt.

-          Úgy hiányoztál nekünk – szorongatott.

-          Ti is nekem Patricia, de engedj el, mert megfojtasz – nevettem.

-          Gyerek be – tessékelt beljebb az ajtóból. – Lányok gyertek le! – kiabált fel.

-          Megjött Zayn? – vágtatott le a lépcsőn legelőször Waliyha.

-          Hát nem egészen – mosolyogtam, mire ő megtorpant a lépcső alján.

-          Cass? – nézett rám hatalmas szemekkel.

-          Teljes életnagyságban Wali – nevettem el magam és odamentem, hogy megöleljem.

-          Szia Zayn! – jött le a legidősebb és a legfiatalabb lány egymás kezét fogva a lépcsőn és ők is úgy megdöbbentek, mint testvérük.

-          Látom, ma mindenki Zaynt várja – mosolyogtam rájuk.

-          Cassie, de jó újra látni – ölelt meg Safaa.

-          Téged is kislány – kaptam fel a földről, hogy jól megszorongassam.

-          Mi szél hozott haza? – ölelt át Doniya.

-          Hát Doni, apu már hetek óta könyörgött, szerinted? – mosolyogtam.

-          Na és milyen volt az út? – faggatott Tisha.

-          Hosszú – sóhajtottam. – 7 és fél óra repülővel, meg még 2 és fél vonattal, tegnap keltem és még mindig talpon vagyok.

-          Szegényem – simogatta a vállam. – Kérsz esetleg valamit inni?

-          Persze, kóla van? – mosolyogtam.

-          Van – mondta és bement a konyhába. – Tényleg, Beverly hogy van?

-          Nagyon jól, megy az étterem ezerrel – ültem le a lányokkal az asztalhoz.

-          Na, de most arról mesélj, milyen New York? – nézett rám komoly arccal Safaa.

-          Milyen az egyetem? – szólt rögtön utána Doni.

-          És a legfontosabb, hogy milyenek az amerikai pasik? – csillogtak Wali szemei.

-          Sorjában, egyszerre csak egyet – emeltem fel megadóan a kezem, mire elnevették magukat.

Végül mindenki kérdésére válaszoltam. Elmeséltem, hogy New York hatalmas, és hogy mennyi új barátot szereztem. Beszámoltam Walinak az exeiről, hogy legyen fogalma arról, hogy az amerikai fiúk sem térnek el sokban az angoloktól. Az egyetemről pedig órákat tudtam volna beszélni Doninak, de kinyílt az ajtó és minden szem az előszoba felé szegeződött.

-          Megjöttem – lépett be mosolyogva az ajtón Zayn, majd a mosoly az arcára fagyott és kiejtette a táskát a kezéből.

-          Cassidy? – nézett rám kétkedve.

-          Igen, Zayn – mosolyodtam el halványan.

Nem mondott semmit, a csomagjait szanaszét hagyva rohant hozzám és szorosan átkarolt.

-          Hiányoztál! – suttogta, és mintha könnyek gyűltek volna a szemében.

-          Apám nem így nyilatkozott – vigyorogtam.

-          Nem volt kedvem ugyan azt a történetet negyedszer is végig hallgatni – forgatta a szemeit. – Na, de fordulj csak meg, nem volt időm megcsodálni az ajtóból. Két év hosszú idő – fonta össze karjait a mellkasa előtt várakozóan.

-          Zayn – néztem rá elkeseredve, mire Wali csak kuncogott, majd sóhajtva körbefordultam.

-          Tyűű, igazi bombázó lettél – húzott újra magához és nyomott egy puszit az arcomra.

-          Azért te se panaszkodhatsz – nevettem, mire mosolyogva engedett el.

-          Szia anyu! – ment be a konyhába és hallottam, ahogy egy puszit nyomott Patricia arcára. – Apa még nem jött meg?

-          Nem.

-          Mi már itt se vagyunk? – futott be utána Safaa.

-          Dehogynem húgi – masírozott ki Zayn karjaiban a kislánnyal.

-          Sziasztok! – ölelte meg másik két nővérét is.

Ezek után visszament összeszedni a csomagjait és az emelet felé vette az irányt. A lépcső közepén megtorpant és rám nézett.

-          Cass, gyere te is!

-          Oké – mosolyogta és mentem is utána.

Amikor beléptem a szobájába nem sok változást véltem felfedezni. Rögtön helyet foglaltam az ágyon és figyeltem, hogy kipakolja a cuccait. Csak figyeltem, ahogy tesz-vesz a szobába, mígnem vigyorogva felém fordult.

-          Na mesélj! Milyen New York? – tette zsebre a kezeit és nekitámaszkodott a szekrénynek.

-          Kérdezi az, aki még életében nem járt ott? – forgattam a szemem ironikusan, mire elnevette magát.

-          Jó, de én csak pár napot töltöttem ott, te meg két évet. Az mégis más – folytatta mosolyogva.

-          Jó igazad van – adtam neki igazat. – New York hatalmas, még mindig képes vagyok eltévedni, ami egy kicsit frusztrál is. De egyébként imádom azt a nyüzsgést, ami ott van, most már el sem tudnám képzelni a reggeleimet, hogy ne a dugóban várakozó autók között szlalomozva keljen eljutnom az egyetemig – mosolyogtam.

-          Na és milyen az egyetem? – ült le végre mellém.

-          Nagyon tetszik – mosolyogtam. – Sosem gondoltam, hogy ennyi új barátom lesz. Mert hát az utolsó évben a gimiben nem igazán találtam barátokat. – szomorodtam egy kicsit el, de mielőtt reagálni tudott volna, mosolyogva ránéztem. – Amikor New Yorkban voltatok, miért nem kerestél?

-          Én kerestelek volna – mosolyodott el halványa –, de azt hittem azért mentél el, mert már utálsz…

-          Dehogy utállak – nevettem. – Azért mentem el, mert már nem volt itt rám szükség. Tudtam, hogy az X-factor után már sínen lesz az életed.

Zayn válaszolni sem tudott, mert kivágódott az ajtó és egy srác rohant be rajta.

-          Zayn! – ölelte meg.

-          Jazade! – nevetve ölelte vissza Zayn.

-          Szia Jaz! – álltam fel az ágyról mosolyogva.

-          Cassie? Úr isten Cass! – ölelt meg engem is.

-          Jó, jó Jazade, de engedj el, mert megfolytasz – nevettem.

Miután Jazade elengedett visszaültünk az ágyra és tovább folytattuk a beszélgetést. Akkor ott úgy éreztem, mintha egy percre se mentem volna el. Teljesen felszabadultak voltunk, míg nem Jaz fel nem hozott egy újabb kényes témát.

-          Este jöttök a srácokkal lógni, nem? – kérdezte mosolyogva, én pedig nyeltem egyet.

-          Naná – nevetett Zayn.

-          Nem biztos, hogy engem szívesen látnak… - tűnt el a mosoly az arcomról.

-          Mi? Miért? – lépődtek meg mindketten.

-          Egyetlen szó nélkül tűntem el egyik napról a másikra – sóhajtottam.

-          Jaj, emiatt ne aggódj, oké az elején tényleg téma volt, hogy miért tűntél el így, de aztán elfelejtődött. Mindenkinek nagyon hiányoztál – nyugtatott meg a legjobb barátom unokatestvére.

-          Eltudom képzelni mennyire hiányoztam – nevettem. – Végre megszabadultatok tőle.

-          Te olyan hülye vagy! – dobott meg nevetve egy párnával Zayn.

Én pedig kapva kaptam az alkalmon és rávetettem magam. A párnát a fejére szorítottam, ő pedig rúgkapálni kezdett.

-          Engedd már el, megfolytod – nevetett Jaz.

-          Dehogyis – nevettem vele és Zayn egyszer csak abbahagyta a mocorgást, ekkor nagyon megrémültem.

A párnát elrepítettem a szoba másik végébe és Zaynt a vállainál fogva rángatni kezdtem.

-          Zayn! Zayn! Ne csináld ezt – kiabáltam vele már a könnyeimmel küszködve, mire egyszer csak egy széles mosoly jelent meg az arcán.

Át lettem verve, persze Jazadéval hatalmas nevetésbe törtek ki én viszont morcosan törtöltem le a könnyeket az arcomról.

-          Na Cass, ne csináld ezt – ismételte a szavaimat. – Csak vicc volt, ne fújd fel.

-          Vicc volt? Tudod, hogy megijedtem? – kérdeztem és újra könnyek homályosították el a szemeimet.

-          Cassie – nézett rám döbbenten, majd magához ölelt.

-          Soha többet ne csinálj ilyet – zokogtam a mellkasába.

Nem voltam képes megnyugodni, tényleg azt hittem, hogy történt vele valami, és hogy az én hibám.

Azt sem vettem észre, hogy Jaz, mikor hagyta el a szobát.

A végén, mire megnyugodtam már csak ketten voltunk benn a szobában.

-          Bocsánat – töröltem le a könnyeimet.

-          Még te kérsz bocsánatot, mikor én rémítettelek meg? – simogatta az arcomat.

-          De én túlreagáltam a helyzetet – vontam vállat mosolyogva.

-          Dehogy reagáltad túl, ha lett volna velem valami, azért magadat hibáztattad volna –nézett mélyen a szemembe.

-          Túlságosan is ismersz – álltam fel és indultam el az ajtó felé.

-          Hova mész?

-          Megmosom az arcom, aztán haza – néztem az órára, már hat óra volt.

-          Oké – mosolyodott el, majd elindult utánam.

Én a fürdőbe mentem, ő pedig a földszintre. Miközben megmostam az arcom, hallottam ahogy az apja üdvözölte. Ettől egy mosoly terült el az arcomon.

Mielőtt én is lementem még egy pillantást vetettem magamra a tükörbe. Az arcom csak egy kicsit volt megdagadva. A szemeim vörössége alig látszott. Viszonylag tűrhetően néztem ki.

Egy mosolyt erőltettem az arcomra és én is lementem.

-          Szia Yaser! – köszöntem a család fejének.

-          Szia Cass! – ölelt magához. – Jó újra látni.

-          Titeket is – mosolyodtam el. – Viszont most én megyek is.

-          Máris? – lepődött meg Tisha.

-          Igen, este találkozunk a srácokkal és addig még van egy kis dolgom – mosolyogtam és mindenkit megöleltem, kivéve Zaynt.

-          Én már ölelést sem kapok – kiabált utánam, mire visszafordultam az előszobából.

-          Nem – vigyorogtam – veled még találkozok később.

Majd szinte futva mentem haza.