Cassidy, i love you! ♫♪ 1. fejezet

Sziasztok!
Ahogy tegnap mondtam itt is vagyok az első fejezettel. Azonban ez a blog nem úgy fog működni, mint az előző. Itt véres kommenthatár lesz :D Bocsi ezért mindenkinek, de szeretnék ennél több visszajelzést kapni, mivel most igazán ez a történet a szívem csücske, de persze ez nem azt jelenti, hogy a másik el lesz hanyagolva. Eddig se tettem, pedig szinte egy időben kezdtem írni mindkettőt... Na jó elég is volt belőle, itt is a rész (: Jó olvasást és 5 komment után jön a másik! (A kommentekre pedig akkor válaszolok, miután mind megérkezett, de ha több lesz, mint 5 azért se harapok, sőt repkedek a boldogságtól!)

1. fejezet - Irány haza!

(Cassie szemszöge)

„Hazatérni... tudnom kellett volna, hogy sohasem lehet visszatérni. Már nem az vagyok, aki egykor voltam, ezért semmi sem olyan, amilyen volt.” – Michael Ende

A repülő út New Yorktól Londonba elviselhetetlenül hosszú volt. Hét és fél órát kellett egy légtérben eltöltenem vagy 50 emberrel. Egy kis géppel érkeztem meg újra a borús Londonba. Mikor leszálltam a gépről az eső már javában hullott, hát igen ez az angol főváros.

A reptér épületében türelmetlenül topogtam, míg vártam, hogy a futószalagon a saját bőröndöm kerüljön elém. Mikor megpillantottam a csomagot gyorsan lerángattam a többi közül és már futásnak is eredtem, alig volt fél órám a vonat indulásáig.

Az épület előtt sikeresen leintettem egy taxit és az utam meg sem állt a King’s Cross pályaudvarig. Tizenöt perc alatt értünk oda. Jó vagyok! – gondoltam, miközben a taxis kezébe nyomtam a pénzt és rohantam is be.

A jegykiadóhoz siettem és egy kedves hölgy köszöntött.

-          Jó napot! – mosolyogott. – Miben segíthetek?

-          Egy jegyet kér…kérnék Bradfordig – lihegtem a futástól.

A nő közölte, hogy siessek, mert tíz perc múlva indul a vonat a 9-es vágányról. A pályaudvar, mint mindig most is tömve volt… Persze rengeteg turista tartózkodott főként a 9 és 10 vágány között. Ez megnehezítette a dolgom, de mosolyogva nyugtáztam, hogy a Harry Potter láz még igenis tart.

Öt perc van hátra az indulásig eszméltem rá és felugrottam a vonatra magam után húzva a bőröndömet.

Gyorsan kerestem egy üres fülkét és csalódottan sóhajtottam, hogy egy újabb 2 és fél órás útnak nézünk elébe.

A vonat kürtje megszólalt és szép lassan elindult a szerelvény. Nem sokára már csak az elsuhanó tájat figyeltem, de gondolatban már otthon jártam.

Olyan furcsa lesz két év után újra látni apát és a barátokat. Ennek a hazalátogatásnak azonban volt egy másik oka is. Eddig azért nem jöttem, mert a legjobb barátom sem volt itt, így az itt töltött hetek nem lettek volna ugyan olyanok, mint rég. Igen, miután Zayn jelentkezett az X-factorba tudtam, száz százalékig biztos voltam benne, hogy ott lesz az élő showkban, így hát én elköltöztem anyához, mondván itt már nincs rám szükség. Apu viszont már hetek óta rágja a fülem, hogy jöjjek haza látogatóba, és mikor megtudtam, hogy Zayn is itthon lesz, azt mondtam neki, hogy miért is ne.

Gondolatmenetemből egy félénk hang zökkentett ki.

-          Elnézést! – mosolyodott el félénken a lány. – Szabad ez a hely?

-          Persze – mosolyogtam vissza rá biztatóan.

-          Mackenzie Darell vagyok! – mutatkozott be most már több önbizalommal.

-          Cassidy Garin – nyújtottam kezet.

-          A Tongba jártál nem? – kérdezte, mire meglepetten bólogattam.

-          Én is – nevetett.

-          Zayn Malik osztálytársa voltál azt hiszem – ráncolta a homlokát. – De szólj, ha tévedek.

-          Nem tévedsz – mosolyogtam.

-          Én egy évfolyammal alattatok jártam – magyarázta, éreztem hogy jól fog az út telni. – Na de mesélj, tartod még a kapcsolatot Zaynnel? Jaj, ez túl személyes, alig ismerjük egymást én meg már ilyeneket kérdezek… - az utolsó mondatot, mintha csak magának szánta volna. – Nem kell válaszolnod.

-          Nem, nem igazán beszéltem azóta Zaynnel – mosolyodtam el, azon hogy ilyen közvetlen, biztos One Direction rajongó.

-          Óóó, de hát miért nem? – lepődött meg.

-          Mert én New Yorkban voltam, ő meg sztár lett – rántottam vállat és kifelé bámultam az ablakon.

-          Értem – mondta csalódottan. – Na és milyen New York?

-          Mack – néztem rá –, ugye hívhatlak Macknek?

-          Ő persze Cassie – mosolygott.

-          New York csodálatos, imádok ott lenni, az a nyüzsgés a lételemem, nagyon örülök, hogy végül anyu ott kötött ki – emlékeztem a Nagy Almára.

-          És Londonhoz képest milyen? – kérdezett ismét. – Tudod én imádom Londont, már egy ideje ott dolgozom, most is csak a szüleimhez ugrok haza.

-          London is szép, de fele akkora a nyüzsgés, mint Amerikába… - magyaráztam.

-          És te pontosan mit is csinálsz New Yorkban? – tett fel egy újabb kérdést.

-          Tanulok – mosolyodtam el, mire láttam rajta, hogy bővebb választ vár. – Természettudományi karra járok, biológus leszek.

-          Fú, hát akkor sok sikert – nézett rám elismerően.

-          Köszönöm, és te mit csinálsz? – érdeklődtem én is.

-          Nando’s-ban dolgozok – mosolyodott el halványan.

Az egész vonat utat átbeszélgettük, a végére már olyanok voltunk, mintha ezer éve ismernék egymást. Kiderült, hogy tévedtem és Mackenzie nem is Directioner.

-          Mindjárt ott vagyunk – nézte az elsuhanó tájat Mack.

-          Igen – sóhajtottam fel.

-          Megadod a számod? – kérdezte kedvesen. – Hátha amíg itthon vagy valamikor lesz kedved találkozni velem…

-          Naná, hogy lesz – nevettem és lediktáltam neki a számom, majd ő is elmondta az övét.

Mikor leszálltunk a vonatról a két irányba indultunk.

Apu várt rám a pályaudvar bejáratánál nagy meglepetésemre egy hölgy társaságában.

-          Szia kincsem! – ölelt meg apa.

-          Sziasztok! – viszonoztam az ölelését, majd érdeklődve néztem a mellette álló nőt.

-          Szia! Te bizonyára Cassidy vagy! – mosolygott rám, mire bólintottam. – Engem Clarának hívnak!

-          Szia Clara! – köszöntem udvariasan.

Apa egy szót sem szólt, de nem is kellett tudtam jól, hogy mi az ábra. Nem voltam már 10 éves, hogy az életem legfőbb céljának azt tartsam, hogy újra összehozzam anyával. Tudtam jól, hogy az a hajó régen elment.

-          Szóval apu ki ez a Clara? – kérdeztem a házunk behajtójában, miközben szedte ki a bőröndömet a csomagtartóból.

-          A barátnőm – mondta rám se nézve.

-          Oké, most közölted a nyilvánvalót – forgattam a szemeim. – Hol ismerkedtetek meg? Mikor? És legfőképp miért nem mondtad soha? – bombáztam a kérdésekkel.

-          Cassie, te semmit sem változtál – villantott rám egy mosolyt. – Miután elmentél utána ismertem meg, egy ideig randizgattunk, majd a múlt hónapban ideköltözött… - mondta el röviden, tömören az elmúlt két év eseményeit.

-          Nem jöttök be? – kérdezte mosolyogva az ajtóból Clara.

-          De már megyünk drágám – mondta apu és elindult befelé, én pedig ott loholtam a nyomában.

Ő felvitte a csomagom a szobámba, én pedig leültem a nappaliba, mikor visszajött hatalmas boci szemekkel néztem rá.

-          Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva.

-          Mennyire vagy jóban még Malikékkal? – kérdeztem.

-          Minden héten egyszer náluk vacsorázunk – mosolyodott el. – A lányok nagyon hiányolnak, mindig hosszas beszámolót kell nekik adnom egy-egy telefonbeszélgetésünkről. – ezen elmosolyodtam.

-          És Zayn? – szegeztem neki a következő kérdést.

-          Nem sűrűn van itthon – rántotta meg a vállát és eltűnt a konyhában.

-          Nem ezt kérdeztem – mosolyodtam el és utána mentem, majd felültem a konyhapultra és úgy vártam válaszát.

-          Cassie, kezdem azt hinni, hogy te szerelmes vagy abba a fiúba – vigyorgott.

-          Nem érdeklődhetek a legjobb barátom iránt csak, ha bele vagyok zúgva? – csattantam fel.

-          Jaj Cass csak vicceltem – nyugtatgatott apa. – Zayn nem kérdezett felőled soha, ez így megfelel?

-          Igen, végre válaszoltál… - mondtam kicsit csalódottan. – Felmegyek és kicsomagolok.

Elindultam felfelé a lépcsőn, mikor apu utánam szólt.

-          Zayn még nincs itthon, de nemsokára ő is megérkezik.

-          És ezt ki kérdezte? – fordultam meg döbbenten.

-          Kicsim, tudom hogy nem miattam jöttél haza – mosolyodott el és újra visszament a dolgára.